Azzal kezdeném, hogy a legnagyobb csalódás, ha magadban csalódsz. Mindenkinek megfordulhat a fejében, hogy ez nem igaz, mert sokkal jobban fáj, ha a szerelmedben csalódsz, családodban, vagy egy olyan barátban, akiben feltétlenül és visszavonhatatlanul megbízol. Ezennel cáfolnám ezt a szinte általánosított nézetet.
Magadban még csak eltussolod, nem érsz rá ilyenekkel foglalkozni, hisz sodor az életed magával, döntéseid, saját képzelgéseid. De aztán, amikor egyedül maradsz eltöprengsz.
Elbizonytalanodsz.
Bizonytalanság piszkos, sötét mancsával mindent beszennyez, nem ő nem egy kémény seprő - ennél nem egy gombot markolsz meg- hanem legszívesebben egy fegyver markolatát szorítanád meg, tehetetlen dühödben.
Ha magadban csalódsz, csalódsz mindenkiben, másként látod a téged körülvevő világot. Mert a kétely elhatalmasodik a szívedben, és onnan terjed tovább, mint valami fertőző kór. Lassú, mély sötét árnyékot vet rá, melyen nem hatol át a legbátrabb, legfényesebb napsugár sem.
Elbizonytalanodsz.
Félsz a láthatatlan ellenségtől, mely nem is létezik csak kitaláltad magadnak.
Vagy mégsem?
Lehet, hogy a génjeinkben van a bizonytalanság, csalódás, boldogtalanság.
Csalódtam magamban. Ezzel olyan lavinát indítottam el, melynek végén, mire a legnagyobb a kavargó áradat, a saját létemet vontam kétségbe. Észre sem vettem milyen ember lettem.
Veszedelmes.
Lelkemet égette a bosszú, úgy tekergőzött, mint azon a bizonyos fán a bűn és a csábítás kígyója. Engem méregetett feneketlen sárga szemeivel, alkalmat keresve, amikor annyira meggyengül egyébként is zilált lelkem, könnyedén a hatalmába keríthet. Leste a megfelelő pillanatot.
Lecsapott.
Harc dúl bennem, hogy ellent álljak a kísértésnek, de nem tudom, meddig tudom magam tartani. Kiáltanék, hogy segítsenek, de nem merek, mert gyönge leszek, ha kimutatom, hogy bánt.
Elborít a sötétség, de tudok tenni ellene, a sötétség megnyugtat, biztonságot és állandóságot nyújt, melytől nehéz megválni. Gyarló emberi tudatom segítségért kiáltott, testem nem mozdult, egy cseppet sem.
Tudom, nem helyes ilyenek gondolni, nem hogy papírra vetni. De nem tudom kifejezni az érzéseimet, és ez a világ biztonságot ad, egyfajta védelmet, amire most mindennél jobban vágyom.
Ez a sötét, tudatalatti félelem mindannyiunkban benne van, valakiben kevésbé hatalmasodik el, másokat rettegésbe taszít. De hogyha valóban erős emberekké akarunk válni, szembe kell nézni a sötét démonainkkal, le kell ásnunk az ármány legmélyére, és szembe szállnunk, küzdenünk kell, és győzni. Nem szabad utat engedni a kételynek, önmarcangolásnak, önsajnálatnak.
Ha gyászolnunk kell, gyászoljunk, ha bosszút kell állnunk, akkor tegyük, ha szeretni akarunk, szeressünk mélyen és odaadón, ne kételkedjünk, ne vonjuk magunkat kétségbe.
Hisz az, amit legbelül érzünk, amiért küzdünk, és amire úgy érezzük szükségünk van az nem lehet szégyenteljes vagy rossz dolog.
"...életünk minden pillanatában egyik lábunk a tündérmesék földjén,
másik lábunk pedig a mélységes szakadék szélén áll..."
Paulo Coelho
