Elvárások

Elvárások. Legtöbb embernek fogalma sincs róla mi az az elvárás, mint fogalom. Talán jobb is ez így. Vannak olyan dolgok, amiket nem lehet megfogalmazni, csak tudjuk, belénk van kódolva, és amikor ilyen helyzettel találkozunk, akkor kiolvassuk a megfelelő számsort, és puff, minden értelmet nyer.

De miért vannak az embereknek elvárásaik?

Talán azért, hogy érezzék, hogy ebben a sivár, számító és jellegtelen világban igenis számítanak. Mert fontos, hogy a párod virágot vigyen nőnapra, bonbont Valentin napra, és persze a születésnapodról és az esetleges évfordulókról se feledkezzen meg. Ez talán egy elvárás. Mert elvárod, hogy figyeljen rád, szeressen és számoljon veled. De mért kell ezt elvárni, miért nem lehet egyszerűen kiérdemelni?

És amik veled szembe vannak? Amiket tőled várnak el?

Talán azok még rosszabbak.

Ha alábecsülnek sokat elvárnak tőled. Szüleid, hogy jól tanulj, főnököd, hogy dolgozz serényen és eredményesen. Nincsenek tisztában értékeiddel, és nem bíznak a sikerben, vagy talán valami suta módon ezzel akarnak biztatni.

De egyszer csak akkora felelősség szakad a nyakadba, hogy félő, összeroppansz, és magaddal szembe az lesz az elvárásod, hogy további elvárásoknak megfelelj.

Kész a csapda.

Az élet egy játék?

Játékról a gyerekek jutnak eszünkbe, ifjúkori élmények, nagy kacagások, önfeledt szórakozás. Mikor még játékok jelentettek mindent, abban tudtunk kibontakozni, abban láttuk önmagunk megvalósítását, egy nagyobb jót, mivel mi magunk is jobbá válunk. Mert ki gondolt arra, hogy pusztán eltöltsük az időt?

Felnőttként kiveszik belőlünk a játszás természete.  Nem örülünk, nem vagyunk önmagunk, bekerülünk egy gépezetbe, amire senki nem készít fel bennünket. Senki nem mondja meg, hogy most jobb lenne, ha hatost dobnál, vagy, hogy melyik színű bábut válaszd magadnak, hogy utad során elkísérjen. Ki készít fel bennünket a nagy betűs ÉLETRE? Sodródunk az árral, utunkat csak végig botladozunk, lépegetünk előre, míg egyszer csak kificamodik a bokánk. Ekkor elgondolkozunk, hogy hová is tartunk valójában?  Ha erre kellene válaszolni, mindenki más választ adna, átlagemberek valószínűleg nem értenék a kérdés igazi valóját. Hisz honnan is tudhatnák?

Olyan világban élünk, aminek nem ismerjük az igazi játékszabályát, és ha elrontunk egy lépést – önhibánkon kívül – gyakran nagyon súlyos árat kell fizetnünk. 

Párkapcsolatunk megnyugvást jelent, társat, biztonságot. De akkor miért van annyi szingli? Munkánk kielégít, magabiztossá tesz. De akkor miért dolgoznak olyan kevesen? Valamint, miért van sok ember, aki utálja a munkáját? Családunk támogat, megért és mindig számíthatunk rá. Ki hallott családon belüli erőszakról? Örökségért egymást meggyilkoló testvérekről?

A mi világunk olyan szabályokra épít, melyek meghatározhatatlanok. Inkább csak sejtésünk van róla, mi a rossz lépés és mi a jó. Ha rosszat lépsz, vagy rossz kártyát húzol, itt nem maradsz ki egy dobásból, hanem egyáltalán nincs több dobásod. Nem szállhatsz ki, nem menekülsz, megbéklyóz a következő lépés és csak reménykedhetsz, hogy a megfelelő mezőre érkezel.

De akkor mi marad nekünk?

A remény, hogy nem hiába élsz, létezel, gondolkodsz és szeretsz. Keressük a helyünk a világban, alkalmazkodunk és fejet hajtunk, néha emelt fővel, büszkén vállaljuk a sors ránk mért ütéseit, hogy majd egyenes háttal, felszegett fejjel talpra álljunk, és bátran mondjuk: Nem félek veszíteni!