Gerlepár effektus

Mint érző, lélegző és gondolkodó lények, logikusan gondolható, hogy vágyakozunk egy másik – általában ellenkező nemű - társaságára.  Ismerkedési szokásaink a jó néhány megélt évezredünk óta, erősen, ha nem grandiózusan megváltoztak.

Egy evolúciós ugrással, máris a kőkorszakban teremhetünk, és szemügyre vehetjük az ősemberek párválasztási szokásait. Tegyük fel, hogy egy ősférfi gondtalanul és dicsőségesen bandukol haza a vadászatból, vállára vetve a bunkósbotját, mint dicső harci fegyverét. A barlang előtt meglátja az éppen dárda helyet pattintó ősasszonyt, olthatatlan szerelmi buzgóságában fejbe veri az ősi női egyedet, majd az ájult párját a hajánál fogva bevontatja maga után a szállásuk tátongó nyílásán.

Boldogan éltek, míg meg nem haltak – feltehetően, míg szembe nem jött velük egy éhes kardfogú tigris.

Egy újabb ugrással a 18. században nézelődhetünk. A házasság eszményét ismerő és nagyban gyakorló emberi társadalmat láthatunk. Itt a házasság, ismerkedés, nem volt szabad akarat gyümölcse, leginkább fegyver, melyet a szülők süthettek el. Ebben az esetben a házas asszony inkubátor lett, folyamatos használattal, a nem házas leányok pedig ágymelegítők.

Ne higgyük, hogy a korabeli nemes kisasszonyok nem vonzódtak volna inkább a jóképű kalózkapitányhoz – hisz minél sötétebb, titokzatosabb és karizmatikusabb, annál jobb – de aztán mégis egy pattanásos jellemtelen ficsúrhoz adták, akinek birtokában van fél világmindenség.

Manapság emancipálódunk, küzdünk a jogainkért és keressük a nekünk megfelelő párt. Ha mi közeledünk valakihez – ne adj Isten megtetszett az illető! – furcsán, sajnálkozással méregetnek, és egyből felsőbb rendűnek képzelik magukat a férfi nem képviselői. Kevesen vannak, akik őszintén örülnek az effajta kezdeményezéseknek. Na, igen, de mi nők sem vagyunk ám különbek, ha a nem megfelelő hímegyed közelít meg ily módon, bizony az csúnya kosarat kap, nem éppen a fonott fajtából.

Ismerkedhetünk interneten is, jelen világban ez a mi bunkósbotunk, és a rád mért ütés utáni kábultságból magadhoz térve, tovább állsz. Delete.

Akár hogy csűrjük-csavarjuk bizony, kijelenthető tény, hogy nem egyszerű valakinek megtalálnia a párját, tengernyi nehézségbe ütközhetünk, bizony előfordulhat, hogy nem járunk sikerrel. Elvileg mindenkinek jut egy pár, aki neki rendeltetett, csakis neki, senki másnak.

Ha mégis megtörténik ez a csoda, és két atomból összeáll a molekula, akkor elkezdődik a sírig tartó boldogság. 

"Nők a kalandban is szerelmet keresnek. A férfiak a szerelemben is kalandot."

Kner Izidor

Szabadság

Mindannyiunkban benne van a marhacsorda ösztön, hiszen mindannyian tartunk a célunk felé, az előttünk haladót követjük utunk során, ha ő megáll, mi is megtorpanunk, ha pedig tovább indul, gondolkodás nélkül követjük, az sem tántorít meg, ha netalántán a vesztünkbe rohanunk.

Egyszer aztán felnézünk, és azt látjuk, hogy a szakadék szélén egyensúlyozunk, nem tudjuk hová lépjünk, hogy biztonságban érezzük magunkat, de mi van ha mögöttünk is szakadék tátong?

Akkor mit teszünk?

Választhatunk, hogy az elkerülhetetlen felé sietünk, és leugrunk;vagy választhatjuk azt, hogy magasan felvetett fejjel, bátran szembe nézünk a tériszonyunkkal.

Ha ezt megtesszük, kinyílik előttünk az eddig nem látott lehetőségek tárháza, szemünk kinyílik, látjuk az előttünk elterülő csodákat, a naplemente szépségét. Mélyet lélegzünk, tüdőnkbe, mint ezer tű, bele hasít a metszően tiszta, friss levegő, arcunkat a napsugarakat simogatják, hajunkat játékos szél borzolja.

Kitárjuk karjainkat, mintha repülnénk, arcunkra mosolyt csal saját döntésünk, fantáziánk netovábbja.

Érezzük magunkban az eddig elfojtott, rabigában tartott érzések hatalmas, duzzadó áradatát, amint átszakítja béklyóit, és szabadon száll. Szárnyait arany ragyogásba vonja lelkünk könnyűsége, levetett súlyok megszűnése, szabad akaratunk feltámadása.

Csak így lehetünk igazán szabadok.

Talán megéri küzdeni egy magasabb jóért, talán érdemes áldozatot hozni, egy nemesebb célért, de nem úgy, hogy közben megerőszakoljuk önnön lelkünket.

Mert az ember az egyetlen, aki képes önként és dalolva rabigába hajtani a fejét, vállalni a kínzást, elviselni a megalázást mosolyogva.

De jó ez nekünk?

Hisz még a kutya is oda kap ha megütik.

Védekezik, mert megtámadták.

"Igazán emberek csak annyiban vagyunk, amennyiben szabadok vagyunk."

Rudolf Steiner

Álomnő vagy lábtörlő?

Mindannyian az első csoportba szeretnénk tartozni. Sajnos, ez nem úgy megy, hogy kiváltjuk a tagságit, vagy helyet bérlünk magunknak, hanem ezt kőkeményen ki kell érdemelni.

Na, nem arról beszélek, hogy minden nap, szuggeráljuk magunkat, hogy nagyobb legyen a mellünk, legyen a kosarunk 100D, vagy legyen kék szemünk és hosszú, selymes, fekete hajunk.

Töredelmesen bevallom, interneten szörfölgetve találkoztam ezzel a felhívással, és mint méltán kíváncsi természet – evidens, hisz nő lennék, vagy mifene – és kellően szkeptikus lévén, nem hittem benne, hisz néhány e-mailtől nem válok a pasik legáhítottabb tárgyává.

De lelkem legbelsőbb bugyrában, mégis megpendült az érzés, mi van ha mégis...?

Aztán, regisztráltam magam, és jött is az első levél. Nem vártam csodát, tréning lévén valóban kiképzést vártam, amolyan női praktikákat, hogy nézz a szemébe, majd résnyire nyisd ki a szádat, amolyan csábítósan, rebegtesd a szempilládat, hasonlókat.

Csalódtam, hiszen ilyesmiről szó sincs, azt sugallja a tanfolyam, hogy minden nő lábtörlő, akit tovább kell fejleszteni, hogy majd egyszer valóban álomnő váljék belőle, aki minden pasit megfoghat magának, és majd egyszer a kacsalábon forgó palotájából kitekint és elégedetten veszi szemügyre az álompasiját, amint épp a reggelit hozza fel neki tálcán.

Említett tréning tanítása szerint, legyünk csábosak, de ne nagyon, mert az riasztó, legyünk titokzatosak, de ne vigyük túlzásba, hagyjuk, hogy a pasik vadásszanak ránk, hisz bennük van a vadászösztön.

Akkor bennünk? A gyűjtögető életmód?

És ekkor elgondolkodtam azon, hogy mit is várnak tőlünk voltaképpen a férfiak?

Legyünk ápoltak, ez természetes. Rendszeresen mossuk a loboncunkat, járjunk manikűröshöz, fodrászhoz, öltözködjünk divatosan, és ne növesszünk szőrt illetlen helyeken.

Most, ebben a cikkben, nem a szőke felpumpált, plasztik egyedekre gondolok, hanem az igazi, kézzel fogható nőre. Aki gondolkodik, önálló, egyedül megáll a lábán és persze, talpraesett.

A férfiak alapos mustra alá vetnek minket, ez tény. Külső jegyeink alapján döntenek, hogy marad vagy elvész, mint Rómában, ahol a feltartott ujj jelentette az életet.

Hogy a régi eszmével éljek az igazi álomnő nem a magazin címlapjáról néz vissza ránk, hanem közöttünk jár és belső értékeit fel kell ismerni, őt magát megismerni és nagy becsben tartani.

"Mi a különbség aközött, hogy egész életedben igyekszel láthatatlan maradni, vagy pedig megjátszod, hogy az vagy, akinek a többiek látni akarnak? Így is, úgy is tettetés az egész."

Jodi Lynn Picoult

Instant őrültség - Szerelmem

Amikor még fiatal voltam, szentül hittem az igaz szerelem létezésében. Olyanéban, amiért mindent feláldozol, kiteljesedsz benne és ha elhagyom ezeket a fellengzős jelzőket, csak annyit mondok, hogy boldog vagy. Örülsz, belekarolsz valakibe, amikor a valóság sikamlós talaja hirtelen kicsúszik a lábad alól.

De, amikor valóban szerelmes leszel, lehet, hogy észre sem veszed, mint ahogy az velem is megtörtént.

Buta, vakságot okozó szemellenző, álarcot viselő igaz érzelmek.

Megálmodod magadnak az igazit, persze csupa nagy betűvel, és eszerint méred a többi férfit, de talán ebben a tudat alatti állapotodban sétálsz el a valódi férfi mellett, aki nem olyan, amilyennek megálmodtad, de lángra lobbant, pedig azt hiszed, hogy ez csak szikra, aki felpezsdít, és nem csak mosolyogsz, hanem tiszta szívből vidám vagy.

Legfőbb gond az összeférhetetlenség, a társadalom ránk vetített normái. Igaz, ezt most könnyű így kijelenteni, de mégis könnyebb ezzel együtt élni, mint hogy tudjam, hogy egyikünk sem elég jó a másiknak. Ha én közeledem te fordulsz el tőlem, vagy pedig fordítva. Talán az időzítésünkben merült ki az elem, vagy alapvetően bennünk van a hiba. Valahogy mindig egy milliméterrel lépünk el egymás mellett.

Ennyi választ el minket egymástól, de az elválaszt.

Most döbbentem rá, hogy mennyire értelmetlen ezeket a dolgokat, gondolatokat papírra vetni, mert ez úgysem változtat a bennem eltemetett érzéseken. Ugyanúgy ellépek melletted, az elem le van merülve, nincs bátorságom kicserélni, nincs bennem akarat, hogy megpörgessem a sors kerekét, és várjam a választ a bennem lévő kérdések valamelyikére.

Instant őrültség, egy kis víz és kész is.

 "Normális embereknek tovább tart kimondani, hogy szeretlek. Első lépcső, mikor azt hiszed, hogy azt hiszed. Aztán eljön a pillanat, mikor azt hiszed, hogy tudod. Aztán jön az, mikor tudod, hogy tudod, de nem tudod kimondani. És akkor következik az, amikor tudod, hogy tudod és már nem bírod visszatartani."

Így jártam anyátokkal c. film

Boldogtalanság elixír

Azzal kezdeném, hogy a legnagyobb csalódás, ha magadban csalódsz. Mindenkinek megfordulhat a fejében, hogy ez nem igaz, mert sokkal jobban fáj, ha a szerelmedben csalódsz, családodban, vagy egy olyan barátban, akiben feltétlenül és visszavonhatatlanul megbízol. Ezennel cáfolnám ezt a szinte általánosított nézetet.

Magadban még csak eltussolod, nem érsz rá ilyenekkel foglalkozni, hisz sodor az életed magával, döntéseid, saját képzelgéseid. De aztán, amikor egyedül maradsz eltöprengsz.

Elbizonytalanodsz.

Bizonytalanság piszkos, sötét mancsával mindent beszennyez, nem ő nem egy kémény seprő - ennél nem egy gombot markolsz meg- hanem legszívesebben egy fegyver markolatát szorítanád meg, tehetetlen dühödben.

Ha magadban csalódsz, csalódsz mindenkiben, másként látod a téged körülvevő világot. Mert a kétely elhatalmasodik a szívedben, és onnan terjed tovább, mint valami fertőző kór. Lassú, mély sötét árnyékot vet rá, melyen nem hatol át a legbátrabb, legfényesebb napsugár sem.

Elbizonytalanodsz.

Félsz a láthatatlan ellenségtől, mely nem is létezik csak kitaláltad magadnak.

Vagy mégsem?

Lehet, hogy a génjeinkben van a bizonytalanság, csalódás, boldogtalanság.

Csalódtam magamban. Ezzel olyan lavinát indítottam el, melynek végén, mire a legnagyobb a kavargó áradat, a saját létemet vontam kétségbe. Észre sem vettem milyen ember lettem.

Veszedelmes.

Lelkemet égette a bosszú, úgy tekergőzött, mint azon a bizonyos fán a bűn és a csábítás kígyója. Engem méregetett feneketlen sárga szemeivel, alkalmat keresve, amikor annyira meggyengül egyébként is zilált lelkem, könnyedén a hatalmába keríthet. Leste a megfelelő pillanatot.

Lecsapott.

Harc dúl bennem, hogy ellent álljak a kísértésnek, de nem tudom, meddig tudom magam tartani. Kiáltanék, hogy segítsenek, de nem merek, mert gyönge leszek, ha kimutatom, hogy bánt.

Elborít a sötétség, de tudok tenni ellene, a sötétség megnyugtat, biztonságot és állandóságot nyújt, melytől nehéz megválni. Gyarló emberi tudatom segítségért kiáltott, testem nem mozdult, egy cseppet sem.

Tudom, nem helyes ilyenek gondolni, nem hogy papírra vetni. De nem tudom kifejezni az érzéseimet, és ez a világ biztonságot ad, egyfajta védelmet, amire most mindennél jobban vágyom.

Ez a sötét, tudatalatti félelem mindannyiunkban benne van, valakiben kevésbé hatalmasodik el, másokat rettegésbe taszít. De hogyha valóban erős emberekké akarunk válni, szembe kell nézni a sötét démonainkkal, le kell ásnunk az ármány legmélyére, és szembe szállnunk, küzdenünk kell, és győzni. Nem szabad utat engedni a kételynek, önmarcangolásnak, önsajnálatnak.

Ha gyászolnunk kell, gyászoljunk, ha bosszút kell állnunk, akkor tegyük, ha szeretni akarunk, szeressünk mélyen és odaadón, ne kételkedjünk, ne vonjuk magunkat kétségbe.

Hisz az, amit legbelül érzünk, amiért küzdünk, és amire úgy érezzük szükségünk van az nem lehet szégyenteljes vagy rossz dolog.

"...életünk minden pillanatában egyik lábunk a tündérmesék földjén, 

    másik lábunk pedig a mélységes szakadék szélén áll..."

Paulo Coelho

Nők

Nőnek lenni nem egyszerű művészet.

Kislányként a szőke hercegre vágyunk, ami csak szigorúan a fehér lovon érkezhet, de ha már haladunk a korral, akkor megteszi egy fehér limuzin is. Ebben nem voltunk válogatósak.

A herceg azonban csak herceg lehetett, csak szőke, csak jóképű, csak elragadó mosolyú, tökéletes fehér fogakkal, és persze el ne felejtsem, hogy legyen vagyonos és olyannyira romantikus lélek, hogy első látásra belénk szeressen.

Egy frászt.

A valóság teljesen más, mint a régi romantikus képzelgéseink. Erre akkor jövünk rá, amikor először utasít vissza az a bizonyos szőke herceg fehér lovon. Aztán tovább szemlélve a kialakult helyzetet világossá válik számunkra, hogy az álom pasi inkább rémálmok hercege, a fehér ló pedig csak egy kiálló bordájú gebe.

Csalódásunk egy idő után nem lesz más, csak tanulság, szívünkön a seb beheged, majd teljesen elhalványul. Polcunkra feltesszük az újabb „így jártunk” kártyát, szorosan a többi közé, néha leporoljuk, aztán feledjük.

De hogy nem vetted észre?

Elvakítottak. Szemellenzőt tartottak eléd a társadalom képei, melyek azt hitetik el velünk, hogy társ nélkül semmik sem vagyunk. Persze, hiszen a legősibb irat szerint is, nem vagyunk mások, mint oldalbordák.

Valóban csak úgy érünk valamit, ha van mellettünk egy társ?

Nem. Dehogy.

Hallottunk már hasonlókat: „Mindenkinek van egy párja a világban!” Annyi manapság a közlekedési és egyéb baleset, mi van, ha a nagy összetalálkozás és megismerkedés előtt elüti egy villamos? Mert balesetek sajnos vannak. Vagy valamilyen esemény folytán nem találkoztok? Egyedül maradsz? Beéred egy silány pótlékkal a nagy betűs IGAZI helyett? Hisz csak egy nagy Ő van mindenki életében, de ha ezt elszalasztjuk?

Mondták már: „Ne búsulj, biztos nem ő volt az igazi!” Vigasztalásnak tökéletes, de ha belegondolunk, hogy talán éppen a fent említett nagy Ő dobott vagy csalt meg? Akkor hol keressük az életre szóló társunkat?

Társadalom szabályai sem éppen könyörületesek velünk. Egy egyedülálló nő, vénkisasszony, megkeseredett és szomorú egyed, aki senkinek sem kell. Míg a szingli férfi egy sikeres ember, akit valamilyen megmagyarázhatatlan tisztelet övez.

Ha a nő megy egyedül haza a szüleihez, akkor sajnálják, elkerülik, mert azt hiszik, elregéli az előző kapcsolatát, amelyben méltánytalanul bántak vele, nem értékelték és ez a monológ hosszabb lenne, mint az Elfújta a szél.

Később nem keresünk társat, nem is reménykedünk. Ha valaki flörtölne velünk, nem vesszük észre, mert biztos, csak a blúzodon nézte az ebédnél keletkezett foltot ,valamint nem kacsintott, hanem belement a por a szemébe.

A nők mégis erősek,összetartják a családot, igazi társak, jó szakemberek. Egyedül is szilárdan állnak a világban, vakmerőek és győznek.

Nőnek, valóban művészet lenni.

Mert én vagyok az első és az utolsó

Én vagyok a nagyra becsült és a megvetett

Én vagyok a szajha és a szent

Én vagyok a feleség és a szűz

Én vagyok az anya és a leánygyermek

Én vagyok az anyám karja

Meddő vagyok, és számtalan gyermekem van

Én vagyok az asszony és a hajadon

Én vagyok, aki világra hoz, s aki soha nem szült

Én vagyok a vigasz a szülési fájdalmakban

Én vagyok a feleség és a férj

És engem a férjem teremtett

Én vagyok az apám anyja

Én vagyok a férjem húga

És ő az én eltaszított fiam

Mindig tiszteljetek

Mert én vagyok a gyalázatos és a nagyszerű

Himnusz Íziszhez

3. vagy 4.század (?),

Nag Hammádi

Elvárások

Elvárások. Legtöbb embernek fogalma sincs róla mi az az elvárás, mint fogalom. Talán jobb is ez így. Vannak olyan dolgok, amiket nem lehet megfogalmazni, csak tudjuk, belénk van kódolva, és amikor ilyen helyzettel találkozunk, akkor kiolvassuk a megfelelő számsort, és puff, minden értelmet nyer.

De miért vannak az embereknek elvárásaik?

Talán azért, hogy érezzék, hogy ebben a sivár, számító és jellegtelen világban igenis számítanak. Mert fontos, hogy a párod virágot vigyen nőnapra, bonbont Valentin napra, és persze a születésnapodról és az esetleges évfordulókról se feledkezzen meg. Ez talán egy elvárás. Mert elvárod, hogy figyeljen rád, szeressen és számoljon veled. De mért kell ezt elvárni, miért nem lehet egyszerűen kiérdemelni?

És amik veled szembe vannak? Amiket tőled várnak el?

Talán azok még rosszabbak.

Ha alábecsülnek sokat elvárnak tőled. Szüleid, hogy jól tanulj, főnököd, hogy dolgozz serényen és eredményesen. Nincsenek tisztában értékeiddel, és nem bíznak a sikerben, vagy talán valami suta módon ezzel akarnak biztatni.

De egyszer csak akkora felelősség szakad a nyakadba, hogy félő, összeroppansz, és magaddal szembe az lesz az elvárásod, hogy további elvárásoknak megfelelj.

Kész a csapda.