Nők

Nőnek lenni nem egyszerű művészet.

Kislányként a szőke hercegre vágyunk, ami csak szigorúan a fehér lovon érkezhet, de ha már haladunk a korral, akkor megteszi egy fehér limuzin is. Ebben nem voltunk válogatósak.

A herceg azonban csak herceg lehetett, csak szőke, csak jóképű, csak elragadó mosolyú, tökéletes fehér fogakkal, és persze el ne felejtsem, hogy legyen vagyonos és olyannyira romantikus lélek, hogy első látásra belénk szeressen.

Egy frászt.

A valóság teljesen más, mint a régi romantikus képzelgéseink. Erre akkor jövünk rá, amikor először utasít vissza az a bizonyos szőke herceg fehér lovon. Aztán tovább szemlélve a kialakult helyzetet világossá válik számunkra, hogy az álom pasi inkább rémálmok hercege, a fehér ló pedig csak egy kiálló bordájú gebe.

Csalódásunk egy idő után nem lesz más, csak tanulság, szívünkön a seb beheged, majd teljesen elhalványul. Polcunkra feltesszük az újabb „így jártunk” kártyát, szorosan a többi közé, néha leporoljuk, aztán feledjük.

De hogy nem vetted észre?

Elvakítottak. Szemellenzőt tartottak eléd a társadalom képei, melyek azt hitetik el velünk, hogy társ nélkül semmik sem vagyunk. Persze, hiszen a legősibb irat szerint is, nem vagyunk mások, mint oldalbordák.

Valóban csak úgy érünk valamit, ha van mellettünk egy társ?

Nem. Dehogy.

Hallottunk már hasonlókat: „Mindenkinek van egy párja a világban!” Annyi manapság a közlekedési és egyéb baleset, mi van, ha a nagy összetalálkozás és megismerkedés előtt elüti egy villamos? Mert balesetek sajnos vannak. Vagy valamilyen esemény folytán nem találkoztok? Egyedül maradsz? Beéred egy silány pótlékkal a nagy betűs IGAZI helyett? Hisz csak egy nagy Ő van mindenki életében, de ha ezt elszalasztjuk?

Mondták már: „Ne búsulj, biztos nem ő volt az igazi!” Vigasztalásnak tökéletes, de ha belegondolunk, hogy talán éppen a fent említett nagy Ő dobott vagy csalt meg? Akkor hol keressük az életre szóló társunkat?

Társadalom szabályai sem éppen könyörületesek velünk. Egy egyedülálló nő, vénkisasszony, megkeseredett és szomorú egyed, aki senkinek sem kell. Míg a szingli férfi egy sikeres ember, akit valamilyen megmagyarázhatatlan tisztelet övez.

Ha a nő megy egyedül haza a szüleihez, akkor sajnálják, elkerülik, mert azt hiszik, elregéli az előző kapcsolatát, amelyben méltánytalanul bántak vele, nem értékelték és ez a monológ hosszabb lenne, mint az Elfújta a szél.

Később nem keresünk társat, nem is reménykedünk. Ha valaki flörtölne velünk, nem vesszük észre, mert biztos, csak a blúzodon nézte az ebédnél keletkezett foltot ,valamint nem kacsintott, hanem belement a por a szemébe.

A nők mégis erősek,összetartják a családot, igazi társak, jó szakemberek. Egyedül is szilárdan állnak a világban, vakmerőek és győznek.

Nőnek, valóban művészet lenni.

Mert én vagyok az első és az utolsó

Én vagyok a nagyra becsült és a megvetett

Én vagyok a szajha és a szent

Én vagyok a feleség és a szűz

Én vagyok az anya és a leánygyermek

Én vagyok az anyám karja

Meddő vagyok, és számtalan gyermekem van

Én vagyok az asszony és a hajadon

Én vagyok, aki világra hoz, s aki soha nem szült

Én vagyok a vigasz a szülési fájdalmakban

Én vagyok a feleség és a férj

És engem a férjem teremtett

Én vagyok az apám anyja

Én vagyok a férjem húga

És ő az én eltaszított fiam

Mindig tiszteljetek

Mert én vagyok a gyalázatos és a nagyszerű

Himnusz Íziszhez

3. vagy 4.század (?),

Nag Hammádi

Elvárások

Elvárások. Legtöbb embernek fogalma sincs róla mi az az elvárás, mint fogalom. Talán jobb is ez így. Vannak olyan dolgok, amiket nem lehet megfogalmazni, csak tudjuk, belénk van kódolva, és amikor ilyen helyzettel találkozunk, akkor kiolvassuk a megfelelő számsort, és puff, minden értelmet nyer.

De miért vannak az embereknek elvárásaik?

Talán azért, hogy érezzék, hogy ebben a sivár, számító és jellegtelen világban igenis számítanak. Mert fontos, hogy a párod virágot vigyen nőnapra, bonbont Valentin napra, és persze a születésnapodról és az esetleges évfordulókról se feledkezzen meg. Ez talán egy elvárás. Mert elvárod, hogy figyeljen rád, szeressen és számoljon veled. De mért kell ezt elvárni, miért nem lehet egyszerűen kiérdemelni?

És amik veled szembe vannak? Amiket tőled várnak el?

Talán azok még rosszabbak.

Ha alábecsülnek sokat elvárnak tőled. Szüleid, hogy jól tanulj, főnököd, hogy dolgozz serényen és eredményesen. Nincsenek tisztában értékeiddel, és nem bíznak a sikerben, vagy talán valami suta módon ezzel akarnak biztatni.

De egyszer csak akkora felelősség szakad a nyakadba, hogy félő, összeroppansz, és magaddal szembe az lesz az elvárásod, hogy további elvárásoknak megfelelj.

Kész a csapda.

Az élet egy játék?

Játékról a gyerekek jutnak eszünkbe, ifjúkori élmények, nagy kacagások, önfeledt szórakozás. Mikor még játékok jelentettek mindent, abban tudtunk kibontakozni, abban láttuk önmagunk megvalósítását, egy nagyobb jót, mivel mi magunk is jobbá válunk. Mert ki gondolt arra, hogy pusztán eltöltsük az időt?

Felnőttként kiveszik belőlünk a játszás természete.  Nem örülünk, nem vagyunk önmagunk, bekerülünk egy gépezetbe, amire senki nem készít fel bennünket. Senki nem mondja meg, hogy most jobb lenne, ha hatost dobnál, vagy, hogy melyik színű bábut válaszd magadnak, hogy utad során elkísérjen. Ki készít fel bennünket a nagy betűs ÉLETRE? Sodródunk az árral, utunkat csak végig botladozunk, lépegetünk előre, míg egyszer csak kificamodik a bokánk. Ekkor elgondolkozunk, hogy hová is tartunk valójában?  Ha erre kellene válaszolni, mindenki más választ adna, átlagemberek valószínűleg nem értenék a kérdés igazi valóját. Hisz honnan is tudhatnák?

Olyan világban élünk, aminek nem ismerjük az igazi játékszabályát, és ha elrontunk egy lépést – önhibánkon kívül – gyakran nagyon súlyos árat kell fizetnünk. 

Párkapcsolatunk megnyugvást jelent, társat, biztonságot. De akkor miért van annyi szingli? Munkánk kielégít, magabiztossá tesz. De akkor miért dolgoznak olyan kevesen? Valamint, miért van sok ember, aki utálja a munkáját? Családunk támogat, megért és mindig számíthatunk rá. Ki hallott családon belüli erőszakról? Örökségért egymást meggyilkoló testvérekről?

A mi világunk olyan szabályokra épít, melyek meghatározhatatlanok. Inkább csak sejtésünk van róla, mi a rossz lépés és mi a jó. Ha rosszat lépsz, vagy rossz kártyát húzol, itt nem maradsz ki egy dobásból, hanem egyáltalán nincs több dobásod. Nem szállhatsz ki, nem menekülsz, megbéklyóz a következő lépés és csak reménykedhetsz, hogy a megfelelő mezőre érkezel.

De akkor mi marad nekünk?

A remény, hogy nem hiába élsz, létezel, gondolkodsz és szeretsz. Keressük a helyünk a világban, alkalmazkodunk és fejet hajtunk, néha emelt fővel, büszkén vállaljuk a sors ránk mért ütéseit, hogy majd egyenes háttal, felszegett fejjel talpra álljunk, és bátran mondjuk: Nem félek veszíteni!