Mindannyiunkban benne van a marhacsorda ösztön, hiszen mindannyian tartunk a célunk felé, az előttünk haladót követjük utunk során, ha ő megáll, mi is megtorpanunk, ha pedig tovább indul, gondolkodás nélkül követjük, az sem tántorít meg, ha netalántán a vesztünkbe rohanunk.
Egyszer aztán felnézünk, és azt látjuk, hogy a szakadék szélén egyensúlyozunk, nem tudjuk hová lépjünk, hogy biztonságban érezzük magunkat, de mi van ha mögöttünk is szakadék tátong?
Akkor mit teszünk?
Választhatunk, hogy az elkerülhetetlen felé sietünk, és leugrunk;vagy választhatjuk azt, hogy magasan felvetett fejjel, bátran szembe nézünk a tériszonyunkkal.
Ha ezt megtesszük, kinyílik előttünk az eddig nem látott lehetőségek tárháza, szemünk kinyílik, látjuk az előttünk elterülő csodákat, a naplemente szépségét. Mélyet lélegzünk, tüdőnkbe, mint ezer tű, bele hasít a metszően tiszta, friss levegő, arcunkat a napsugarakat simogatják, hajunkat játékos szél borzolja.
Kitárjuk karjainkat, mintha repülnénk, arcunkra mosolyt csal saját döntésünk, fantáziánk netovábbja.
Érezzük magunkban az eddig elfojtott, rabigában tartott érzések hatalmas, duzzadó áradatát, amint átszakítja béklyóit, és szabadon száll. Szárnyait arany ragyogásba vonja lelkünk könnyűsége, levetett súlyok megszűnése, szabad akaratunk feltámadása.
Csak így lehetünk igazán szabadok.
Talán megéri küzdeni egy magasabb jóért, talán érdemes áldozatot hozni, egy nemesebb célért, de nem úgy, hogy közben megerőszakoljuk önnön lelkünket.
Mert az ember az egyetlen, aki képes önként és dalolva rabigába hajtani a fejét, vállalni a kínzást, elviselni a megalázást mosolyogva.
De jó ez nekünk?
Hisz még a kutya is oda kap ha megütik.
Védekezik, mert megtámadták.
"Igazán emberek csak annyiban vagyunk, amennyiben szabadok vagyunk."
Rudolf Steiner
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése