Játékról a gyerekek jutnak eszünkbe, ifjúkori élmények, nagy kacagások, önfeledt szórakozás. Mikor még játékok jelentettek mindent, abban tudtunk kibontakozni, abban láttuk önmagunk megvalósítását, egy nagyobb jót, mivel mi magunk is jobbá válunk. Mert ki gondolt arra, hogy pusztán eltöltsük az időt?
Felnőttként kiveszik belőlünk a játszás természete. Nem örülünk, nem vagyunk önmagunk, bekerülünk egy gépezetbe, amire senki nem készít fel bennünket. Senki nem mondja meg, hogy most jobb lenne, ha hatost dobnál, vagy, hogy melyik színű bábut válaszd magadnak, hogy utad során elkísérjen. Ki készít fel bennünket a nagy betűs ÉLETRE? Sodródunk az árral, utunkat csak végig botladozunk, lépegetünk előre, míg egyszer csak kificamodik a bokánk. Ekkor elgondolkozunk, hogy hová is tartunk valójában? Ha erre kellene válaszolni, mindenki más választ adna, átlagemberek valószínűleg nem értenék a kérdés igazi valóját. Hisz honnan is tudhatnák?
Olyan világban élünk, aminek nem ismerjük az igazi játékszabályát, és ha elrontunk egy lépést – önhibánkon kívül – gyakran nagyon súlyos árat kell fizetnünk.
Párkapcsolatunk megnyugvást jelent, társat, biztonságot. De akkor miért van annyi szingli? Munkánk kielégít, magabiztossá tesz. De akkor miért dolgoznak olyan kevesen? Valamint, miért van sok ember, aki utálja a munkáját? Családunk támogat, megért és mindig számíthatunk rá. Ki hallott családon belüli erőszakról? Örökségért egymást meggyilkoló testvérekről?
A mi világunk olyan szabályokra épít, melyek meghatározhatatlanok. Inkább csak sejtésünk van róla, mi a rossz lépés és mi a jó. Ha rosszat lépsz, vagy rossz kártyát húzol, itt nem maradsz ki egy dobásból, hanem egyáltalán nincs több dobásod. Nem szállhatsz ki, nem menekülsz, megbéklyóz a következő lépés és csak reménykedhetsz, hogy a megfelelő mezőre érkezel.
De akkor mi marad nekünk?
A remény, hogy nem hiába élsz, létezel, gondolkodsz és szeretsz. Keressük a helyünk a világban, alkalmazkodunk és fejet hajtunk, néha emelt fővel, büszkén vállaljuk a sors ránk mért ütéseit, hogy majd egyenes háttal, felszegett fejjel talpra álljunk, és bátran mondjuk: Nem félek veszíteni!
1 megjegyzés:
Hali! Örülök, hogy én vagyok az első bejegyző. Az írásról: igen az élet egy játék, csak nem a kocka mondja meg merre menj. És ha rossz mezőre lépsz azt a saját bőrödön tapasztalod meg. De én úgy vélem, hogy a táblán a bábut, ami te vagy, azt te magad irányítod, a többi ember körülötted csak irányt mutathat vagy segíthet utadon, de te lépsz előre. A szabályok sajnos szigorúak és sokan félre értelmezik őket. Ettől válik a játék veszélyessé. Benne van a dologban a megszoksz vagy megszöksz, ezzel sajnos nem lehet mit tenni, el kell fogadni, hogy a következő lépésnél a mezőn olyan írás van ami nem jó. De optimistán szemlélve, ha határozottan az általad választott utat járod és el akarod érni a célt, akkor minden gond legyőzhető. Végezetül a mottóm, amit mindig mondok: Aki nem tud gyerek lenni, az sosem nőhet fel igazán. Asszem ennyit akartam.
Megjegyzés küldése